Talán a sors fintora, hogy 2020 tavaszán éppen az utazás témájában készültünk időszaki kiállítást rendezni, melynek munkacíme: 18 vitrinnel a Föld körül. A nyitást azóta többször is kénytelenek voltunk elhalasztani. A kiállításban könyvtárunk állományának segítségével azt szeretnénk megmutatni egy-egy híres utazó életén keresztül, hogy milyen különféle okokból keltek útra a régebbi korok emberei, amikor az utazás még nem számított széles körben elterjedt, mindennapi jelenségnek. Ezekben a napokban az utazás szintén nem számít magától értetődő tevékenységek, a jelenlegi korlátozások ezt a terültet érintik leginkább. Ezért is gondoltuk, ha már a valóságban nem is utazhatunk egy ideig, a készülő kiállítás apropóján – egy-egy megelelőlegezett blogbejegyzés erejéig – képzeletben végigkövethetjük néhány híres utazó kalandjait. Hogy magát a kiállítást mikor tudjuk megnyitni, még senki sem tudja megmondani, de addig is folytatjuk az előkészítő munkálatokat.
A Xantus János életéről szóló irodalmat tanulmányozva feltűnhet azoknak a kifejezéseknek a sokszínűsége, amelyekkel tevékenységét próbálják jellemezni. Közülük a zoológus, botanikus, etnográfus, utazó és a gyűjtő fordulnak elő legtöbbször. A blog megírásához mindenképpen ki szerettem volna választani a legtalálóbbat, de minél többet olvastam róla, annál világosabbá vált számomra, hogy pályafutását nem lehet egyetlen jelzővel jellemezni. A megfelelő jelző kiválasztása attól függ, hogy munkásságának melyik részére helyezzük a hangsúlyt. Zoológusként részt vett az első magyar állatkert megalapításában, majd ennek igazgatója lett, etnográfusként nagy szerepe volt a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának létrehozásában, amerikai utazásairól szóló könyvei pedig íróként tették népszerűvé. Jelen írásunk ez utóbbi szerepét mutatja be részletesebben.
„Xántus János hazánkfia, az amerikai polgár és tengerészmérnökkari kapitány, ki most körünkben tartózkodik s mult héten tartá nagyérdekü székfoglaló beszédét a m. Akadémia ülésében, jelenleg – és méltán – a legnépszerübb nevek egyike hazánkban.” E mondatokkal indult a Vasárnapi Újság 1862. február 9-i számának vezércikke, [1] amely Xantus János rövid magyarországi tartózkodásáról, pályafutásáról és érdemeiről tudósít. Innen, majdnem 160 év távlatából is úgy tűnik, valóban érdekes személyiségnek kellett lennie ahhoz, hogy egy akadémiai székfoglaló megtartásáról a Vasárnapi Újság ilyen előkelő helyen írjon. Utazásai alatt végzett botanikai, zoológiai és néprajzi gyűjtőmunkája eredményeképpen később fontos hivatalokat tölthetett be: Amerikából hazatérve ő lett az 1866-ban megnyitott pesti állatkert első igazgatója, délkelet-ázsiai gyűjtőútjáról hazatérve pedig 1872-ben a Magyar Nemzeti Múzeum frissen létrehozott „Ethnographiai Osztályának” élére nevezték ki.
Bár Xantus Jánost elsősorban utazóként lett híres, első útjára mégis kényszerűségből került sor.
Pécsett végzett jogi tanulmányai után 1848-ban nemzetőrnek állt, részt vett a pákozdi csatában. 1849-ben elfogták és besorozták a császári hadseregbe, ahonnan sikerült megszöknie, és az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Itt eleinte alkalmi munkákból tartotta fenn magát, később sikerült bejutnia egy vasútépítő társaság terepfelmérő expedíciójába. Végül belépett az amerikai hadseregbe, ahol a Kansas Citytől nyugatra fekvő, akkor határ menti Fort Rileyben teljesített szolgálatot. Itt kezdték támogatni gyűjtő- és preparátori tevékenységét. 1857-ben a Kalifornia déli részén található Fort Tejonba vezényelték, ahol szabad idejében folytatta a gyűjtést. [2]
A hadseregből kilépve a Partkutató Szolgálat munkatársaként jutott el a Kaliforniai-félsziget déli csücskére, ahol a Szent Lukács-foki árapályvizsgáló állomáson telesített szolgálatot. Ezen az akkor még feltáratlannak számító területen 290 fajt fedezett fel. Ekkor vette fel a kapcsolatot a Magyar Nemzeti Múzeummal, s kezdte hazaküldeni gyűjtéseit. Miután amnesztiát kapott, 1860-ban hazaérkezett – ekkor született a Vasárnapi Újság idézett cikke –, de 1862-ben már ismét Amerikában találjuk, pontosabban Mexikóban mint az Egyesült Államok konzulja, ahol gyűjtéseit is folytatta. Egy évvel később elbocsájtották állásából, s ekkor végleg hazatelepült, részt vett az állatkert megszervezésében, majd annak igazgatója lett. [3]
Ebben a pozícióban sem maradt azonban sokáig, mert 1868-ban csatlakozott az Osztrák–Magyar Kelet-ázsiai Expedícióhoz. Mivel csak az expedíció elindulása után jelölték ki az útra, külön utazott, és a terv szerint Szingapúrban csatlakozott volna társaihoz. Útközben három hetet töltött Ceylon szigetén, ezután Szingapúrba, majd Bangkokba utazott, közben folyamatosan gyűjtött. Itt csatlakozott az expedícióhoz, amely Kína felé vette útját. Nem sokáig maradt azonban a közös vállalkozásban, mert az osztrák és a magyar tagok között kiéleződő ellentét miatt a kiválás mellet döntött, s egyedül folytatta munkáját előbb Borneó, majd Jáva szigetén. Gyűjtései eredményeképpen 200 ládát küldött haza, amelyek állat- és növénypreparátumokat és néprajzi tárgyakat tartalmaztak. Végül 1870 őszén ő maga is hazatért, és a Magyar Néprajzi Múzeum Néprajzi Osztályának vezetője lett. 1892-ben a Néprajzi Társaság elnöke lett. 1894-ben halt meg. [4]
Xántus János neve máig él a köztudatban, a Fővárosi Állat- és Növénykert [5] és a Néprajzi Múzeum, azon intézmények utódai, amelyeknek megalapításában és munkájában részt vett, a mai napig ápolják emlékezetét és gondozzák munkásságának eredményeit. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy 2020 tavaszán a Néprajzi Múzeum tesztüzemmódban elérhetővé tette azt a digitális adatbázist, amely Xántus János gyűjtéseinek közös platformon való megjelentetését tűzte ki célul. [6] Ezen az oldalon részletesen olvasható a gyűjtőutak története, és több forrás is elérhető a délkelet-ázsiai expedícióról. Bejegyzésünk további részében – könyvtárunk adottságaiból kiindulva – inkább útleírásaival, azon belül is észak-amerikai utazásaival foglalkozunk.
Észak-amerikai utazásait bemutató első könyve Xantus János levelei Éjszakamerikából [7] címmel jelent meg 1858-ban Pesten a Lauffer és Stolp Kiadónál. Prépost István, a szöveg gondozója az előszóban nem tett említést, hogyan jutott a levelek birtokába, és hogyan kapott megbízást azok közlésére. Csupán az közli, hogy „Gróf Széchenyi nemzetség egykori hires jogkormányzójának fia Xántus János – e Hazáját a messze távolban is hőn szeret férfiú – mióta csak Amerikában él, anyjával – a magas érzelmű s melegkeblű honleánnyal, s két testvérjével szünetnélküli levelezésben volt s van. Tudva azt, hogy nekik nem kis örömöt s élvet szerez, ha leirja a vidékeket, és népeket hol él.” [8] Prépost ezután röviden felvázolta Xantus küzdelmes amerikai életét, majd könyvét az olvasók figyelmébe ajánlotta „e minden európainak valódi élvezetül szolgáló munkát”.
A könyvben valóban Xantus édesanyjának, öccsének és húgának írt leveleit olvashatjuk, amelyben mint egy vasúttársaság szolgálatában álló „mérnök és tértani rajzoló” ír mindennapjairól és az általa beutazott vidékről. „El is feledém azonban mondani, hová, s miért megyek? Egy új társaság alakult, melly Sz. Louisból Kaliforniáig az indián területen át szándékozik vasutat építeni, s jelenleg mérnökökkel tervet készíttet különféle irányban, hogy hol vezethetendi vonalát, legtöbb biztosság-, s elönynyel, s mi f dolog, legolcsóbban! Én is egy ily mérnök expeditióval jöttem ki mint térrajzoló. Fizetésem egyegy napra 2 dollár, azon felül az útiköltség. A f mérnök ellegezett 100 dollárt min (magam pénze pótlásával) pakróczokat , egy jó puskát , a lovat és öszvért vásároltam.”[9]
A Magyar utazók lexikona szerint azonban csak egyszerű zsoldoskatonai szolgálatról volt szó. Sőt, a lexikon azt állítja, hogy az itthon sikerkönyvvé váló mű nagy része más amerikai útleírók munkáit dolgozta át.[10] Mivel mi magunk nem óhajtunk ez irányban filológiai vizsgálatokat folytatni, elfogadjuk a lexikon állítását, és feltesszük a költői kérdést, hogy vajon melyik útleíró ne támaszkodott volna nagy mértékben más útleírók szövegére. Ez a jelenség, az útleírások intertexuális volta Hérodotosztól kezdve végigkíséri a műfaj történetét. A jelen kiállításban szintén szereplő John Mandeville és Marco Polo szövegeivel kapcsolatban is felmerült ez a vád. Xantus esetében azonban biztosan tudjuk, hogy járt az általa leírt vidéken, és ha történeteit ki is színezte, későbbi zoológiai és néprajzi gyűjtéseinek eredményei nem hagynak kétséget tevékenységének hitelessége felől. Az útleírás műfaja pedig természetéből adódóan megkívánja olvasójától a kellő kritikát, feltéve, ha nem épp kalandregényként akarjuk olvasni.
A korabeli olvasó számára kétségtelenül nagyon érdekes lehetett az addig ismeretlen tájak bemutatása, az amerikai szokások és az indiánok leírása, hiszen a széles olvasóközönség számára az első alkalmak egyike volt, hogy megismerkedjen a témával. A leíró részeket az utazás kalandjainak leírása fűzi össze, egyébként ez utóbbi teszi ki a szöveg nagy részét. Viszont néhány bekezdés egy-egy jól szerkesztett adomára emlékeztet, amelyet társaságban kiválóan lehet mesélni. „Mikor tolmácsunk bemutatott, s megmondá a [szeminol indián] főnöknek, hogy én a nagy vizen túlról jöttem ide, azt kérdé: „miért?” – mire a tolmács ezt válaszolá : „mert országából elkergették’. Ekkor a főnök pipáját kivevé szájából s topányát jobb lábárul leveté, s átnyujtá nekem mint a barátságnak legnagyobb jelét, mondván: „Te igazi nekám vagy (jó barát), mert téged is, épen ugy mint minket, kikergettek országodból, fogadd el barátságom e zálogait, s tarts velünk, mi hatalmasak vagyunk,” stb. Aztán pipát cseréltünk, s még ezen pipázás közben uj barátom felajánlá leányait, hogy közülök egyet feleségül válasszak magamnak, – mit természetesen megköszöntem, Ígérvén, hogy majd meggondolom e fontos dolgot.”[11] A levelekben számos hasonló résszel találkozunk, ahol a történet kiszínezésének gyanúja fennáll. Ugyanakkor számos részlet hiteles leírását adja annak a környezetnek, ahol megfordult.
1860-ban jelent meg Xantus következő útleírása Utazás Kalifornia déli részeiben[12] címmel. Az előszó szerint az előző kötet kiadásának körülményei korántsem voltak rendezettek: „Nehány hó előtt Lauffer és Stolp urak pesti könyvkereskedésében megjelent a „Xántus János levelei Éjszakamerikából” czímű munka, melynek nagyobb fele, t. i. az abban közlött levelek nem voltak a nagy közönségnek szánva. Azért azon levelek közzétételében csak bizonyos föltétellel egyeztem bele: mindazáltal kikötött föltételem elmellöztetett.
Jelenleg oly munkát bocsátok közre, melyet egyenesen a végett irtam, hogy kinyomattassék. Természetes, hogy sajátommal szabadon rendelkezhetem, tehát minden kétség eloszlatására ezennel nyilvánosan kijelentem, hogy ezen dolgozatomat Lauffer és Stolp uraknak küldtem s adtam el, mint kiadó tulajdonosoknak, kik jó hiszemmel, nem tudván kikötött föltételemet, előbbi munkámat is megvették és kiadták, mit utólagosan én is helybenhagytam, rájok ruházván a kiadó tulajdonosi jogot; továbbá kijelentem, hogy Hunfa1vy János urat kértem föl, hogy távollétemben kaliforniai utazásom kinyomatását eszközölje s vezesse.
E jelen munkáért, melyet egyenesen sajtó alá irtam, az irói felelősséget is magamra vállalom.”[13]
A kiadás körüli malőrök emlékeztetnek Jonathan Swift Gulliver utazásai című művének előszavára, amely szerint Gulliver kapitány a szöveget unokabátyjára bízta, aki azonban azt olyan mértékben írta át, hogy az eredetire rá sem lehet ismerni. Míg azonban Swift esetében ez egy tudatos írói fogás, játék az elbeszélő és a hitelesség kérdésével, továbbá lehetséges védekezési stratégia a várható támadások ellen, Xantusnál hihetőnek hangzik, hogy észak-amerikai leveleit eredetileg nem kiadásra szánta, s legfeljebb csak reklámfogást sejthetünk mögötte.
A kaliforniai útleírás Xantus János utazását beszéli el elsőként Los Angelestől Fort Tejonig a Sierra Nevadán keresztül, majd Los Angelestől La Pazig. Ez utóbbi utazásának célja, a Kaliforniai-félsziget Xantus szerint terra incognitának számított a tudományos világ számára. És valóban amerikai természettudományos gyűjtőmunkái közül ez volt a legértékesebb, „lévén, hogy ez a vidék még teljesen feltáratlan volt, és átmenetet képezett Észak- és Közép-Amerika között. Az általa fölfedezett 390 faj közül 290 erről a területről való, melyek közül csaknem ötven viseli Xántus nevét”[14]. Az út első felét San Diegóból a Bartolme-fokig hajóval tette meg, majd gyalog, illetve öszvérekkel haladt tovább a félsziget nyugati oldalán La Pazig, innen pedig a keleti oldalon tért vissza a Bartolme-fokig.[15]
Az útleírásban olvashatunk többek között az utazás nehézségeiről, az érintett tájakról, városokról, a mojave indiánokról, a Tejon erődről, a tejon indiánokról és valamint az állat- és növényvilágról. Bár Xantus az előszóban a „dolgozatának” hiányos és gyarló nyelve miatt mentegetőzik, a szöveg a mai olvasó számára is élvezetes olvasmányt nyújt. Feltevésünk szerint a megírás célja az ismeretterjesztésen túl a szórakoztatás volt, és ennek meg is felel az olyan látványos jelenetekben, mint például a Los Angeles-i medve- és bikaviadalok leírása. A következőkben a szöveg néhány emlékezetes elemét idézzük fel.
A Los Angeles és Fort Tejon közötti utazás leírásának legfeltűnőbb szakasza az útitársak jellemzése. „Karavánunk a legkülönösebb egyéniségekből áll. Kalifornia átalában páratlan e tekintetben a világon; nem hiszem, hogy földünk hátán még egy másik zug volna (még Ausztráliát sem véve ki), hol annyi nemzetbeli kalandor egyesűlt volna, vagy egyesülni fogna valaha, mint ezen Eldorádóban. De még Kaliforniában is ha évekig járkáltam volna csakis azon czélból, hogy a legremarkabilisabb gazembereket összeszedjem, nehezen állíthattam volna össze oly bokrétát, mint a milyen jelen karavánom; pedig minden tagja önkényt jelentkezett, s legalább azon időben valamennyi Los Angelesben tartózkodott vala.
A nyolez szekerész közül az egyik norvégiai hamis pénzverő, a másik Nápolyból megszökött gályarab, a harmadik franczia bankjegy-hamisító, a negyedik új-orleánsi „rowdy”, az ötödik porosz szökött katona, a hatodik Ausztráliából megszökött deportált, a hetedik egy maláyi, s a nyolezadik egy Sandwich-szigetbeli.
Szakácsunk portugalliai tengerész; eleségtárnokunk egy néger; öszvérhajcsáraink közt két amerikai, egy dán, egy mexikói, egy indián, egy chilibeli, két perubeli s két sinai ember van. Végre tudományos testületem tagjai: két angol, egy skót, egy franczia, két amerikai s egy német; csekély magam pedig, mint a nagyérdemű egész kompánia fővezére, a magyarságot képviselem.”[16]
A mai olvasó esetleg úgy érezheti, hogy az idézett szakasz hangulata ismerős lehet valahonnan. A blog szerzőjének határozott véleménye szerint az útitársak effajta bemutatása rokonságot mutat Rejtő Jenő regényeinek azon leírásaival, amelyekben a legioniáriusok előéletét ecseteli, amelyről nem igazán illik egymást kérdezgetni. De szívesen megkérdeznék egy irodalomtörténészt arról, hogy Rejtő vajon meríthetett-e Xantus szövegeiből western történeteinek megírásához.
Xantus az Egyesült Államokban a legtöbbször vonattal, gőzhajóval, lóháton vagy gyalog közlekedett, de megörökítette az utazás egy furcsa módját is, amikor egy ember hátára erősített ülő alkalmatosságon ülve kirándult, s hangjából némi irónia érződik.[17]
„A „sillá”-ban való utazást ide tett rajzom mutatja. Egy közönséges bambu-szék a „sillero”[18] hátához van csatolva két heveder által, melyek egyike a mellén, egy harmadik pedig a homlokán szorul át. Igen természetes, hogy ha a „sillero”elicsúszik s elesik, az egész historia a földre borul, s hogy tehát az utazó föltétlenül a „sillero” kegyelmére van bizva. Bizonyára idő és gyakorlat kell, hogy valaki ezen utazási módot megszokja; mindazáltal a hölgyek, kikkel ez alkalommal utazni szerencsém volt, oly hidegvérűséggel ültek a székben, mintha mindennap ekkép utaznának. Midőn egy szoros ösvényen, tátongó mélység párkányán fel- s lemásztunk, egyikök jóizüen aludt, egy másik pedig Cervantest olvasta, mintha otthon a pamlagon ülne.”[19]
Az utazás eszközein túl a gyűjtés módjáról is alkothatunk némi fogalmat, mellyel nagy szolgálatot tett mind az amerikai Smithsonian Intézetnek, mind pedig a Magyar Nemzeti Múzeumnak. De ahogyan a következő idézet is mutatja, ez a munka nem volt mindig veszélytelen. „Jul. 9. Mikor a nap fölkelt a sivatag felét már meghaladtuk volt, kevés bajjal, mert az éj hűvös volt. E puszta ugyan minden részéhen egyforma, mindazáltal nem érdektelen; soha anynyi gyikot és csörgős kigyót- nem láttam vala együtt, mint itten. Valóban négy embert előre kelle küldenem, hogy őket ostorral az útról lekergessék, mert vonatunk [itt: karaván] nem haladhata miattok. Ugy látszott, családostul kifeküdtek az útra, hogy a felkelő napon sütkérezzenek. Nagy része ezen kígyóknak ugyanazon fajhoz tartózott, mely Texasban is előfordul, de más fajuakat is láttam, melyek lényegesen különböznek a keleti és déli államokban előfordulóktól. Ezen kigyófajnak feje ugyanis halpikkelyhez hasonló, apró lemezekkel van borítva s ugyanolly lemezkék a hátán is vannak; ellenben a keleti s déli államok csörgőkigyó fajok feje széles lapokkal van borítva, melyek egészen eltérnek a test többi részeit borító apró lemezektől. A Crotalus lucifer könnyen megismerhető, s jó, hogy mindenki ismerje, mert ő a legmegátalkodottabb, legvakmerőbb s legmérgesebb az egész családban. Szine fényesfekete, testén apró halványsárga, egymást négyszögben szegő vonalok húzódnak el végesvégig. A teljesen kinőtt példány 5 láb hosszú; ekkora hosszúságú rendesen minden csörgőkigyófaj, kivéve a prairie-csörgőkigyót (Crotalus coníluentus, Say.), mely ritkán 3 lábnyi, s rendesen csak 2 láb hosszú; s ha azon rendes hosszúságukat elérték, még csak vastagabbra nőnek, de többé meg nem nyúlnak. Egy feltűnő vastag példányt agyonvervén, megmértem: hossza 4 láb 10 hüvelyk volt; vastagsága nyakán 4 hüvelyk 2 vonal, derekán 10 hüvelyk 5 vonal. Gyomrában 2 emésztetlen ürgét találtam szőröstül bőröstül, s e körülmény okozta hihetőleg rendkívüli vastagságát.”[20]
Néprajzi tárgyú leírásait ma kellő kritikával kell kezelni. Ez következik egyrészt az útleírás műfajából: egyszerre próbál tudományos igényű és szórakoztató lenni. Ma leginkább az ismeretterjesztő jelző illik rá. Másrészt, ahogyan az utazási irodalommal foglalkozó történészek és irodalmárok gyakran hangsúlyozzák, az útleírások többet árulnak el az utazó személyéről és saját kultúrájáról, mint a bemutatott idegen kultúráról.[21] A mai olvasó számára azért érdemes olvasni, hogy megtudjuk, hogyan látta egy kortárs magyar utazó a „vadnyugatot”. Leírásaiban lépten nyomon előbukkan a magyar ember értékítélete, amely sokszor mulatságosnak hat.
Egy korabeli európai férfi számára például teljesen természetes volt, hogy a hölgyek külön női nyeregben lovagolnak. Ehhez képest Xantus helyén valónak tartotta megjegyezni, hogy a tejon nők „épen ugy lovagolnak nyeregben vagy nyereg nélkül, mint a férfiak”.[22] A mai emancipált kor társadalomtudósának valószínűleg eszébe sem jutna ezt a jelenséget feljegyezni, ellenben egy női nyereg láttán hosszasan értekezne a 19. századi nemi szerepek és a lovaglási szokások összefüggéseiről.
Ugyanez a jelenség figyelhető meg a Carvingo Rancho leírásakor, sőt, itt még direktebb módon találkozhatunk az idegen kultúra saját szempontból való megjelenítésével. „Természetes, hogy ily fáradságos földmiveles igen csekély kiterjedésű, s legfelebb 4–5 holdra terjed ki, hol csak a házi szükségre valót termesztik, s a marha-, ló- és juhtenyésztés a fődolog. S e tekintetben hasonlit a „rancho” az alföldi szállásokhoz. Ily szállás vagy tanya a Carvingo Rancho is. Tulajdonosa don Jose Madriguez, ki, saját megjegyzése szerint, nem tudja ugyan bizonyosan, hány lova van, de úgy hiszi, lovainak száma valami tizenötezerre rúg! Madriguez ur igen nyájasan fogadott, körülhordoza birtokán s azután jó ebédet is ada. Azonban noha már apja és nagyapja is e helyen élt és meghalt vala, nem sokat mutathata föl abból, mit javitásnak szokás nevezni. Néhány szőllőtőke, egykét narancs- és olajfa, ebből állt egész ültetménye. Háza amolyan rokkant magyar „kuria”-forma Mária Terézia korából; vályogból épült, elől oszlopos tornácczal, s náddal fedve. S ha a ház előtt felnyúló pálmák és kaktuszok helyett nyár- vagy gesztenyefák állnak, azt képzeltem volna magamnak, hogy valahol Somogyban, Kadarkúton vagy Bajomban, járkálok.”[23] A mai olvasó szinte látja maga előtt, ahogyan Xantus délibábos tekintetében a vadnyugati ranch körvonalai szinte észrevétlenül olvadnak bele a magyar ugar ismerősen langymeleg hátterébe, miközben Morricone dallamait szordínóban kezdi húzni a 100 Tagú Cigányzekekar, és Rózsa Sándor belovagol a láthatárra cowboykalapban pörge bajusszal, oldalán a hatlövetűvel.
A tejon indiánok vallásának leírásakor ugyanez a szemlélet tükröződik, amikor a nyugati utazó a keresztény istenfogalmat kéri számon. Ezt megfordítva viszont szegény jezsuiták hátrahagyott tanításai egyre inkább a tejon történetekhez kezdenek hasonlóvá válni. „Vallásukról keveset tudhatni ki, sőt az ismételt tudakozódásaimra nyert válaszok azt látszanak mutatni, hogy vallásról egyátalán fogalmuk sincs; mi több: az egész tejoni nyelvben nincsen is szó, mely a „teremtő” vagy „legfelsőbb lény”-féle fogalmat kifejezné! Régenten a jezsuiták itten is téríteni kezdtek, s hátrahagyott fakeresztjeik, faszentjeik, olvasóik s képeik eléggé tanúsítják ma is egykori itt létöket. De távoztukkal működéseik minden egyéb nyoma eltűnt, s a szentek képei és alakjai csupán czifraság gyanánt tartatnak becsben az indiánok által.
Egy főnök lakásán nem rég az Agnus Dei-t láttam, fából faragva s a szokásos zászlóval háta mögött; kérdeztem öt, ha tudja-e mit jelent azon faragvány? Erre hosszasan elbeszélte, hogy a „birka” egykor a messze-messze délen élt, s egy hires tejoni harczos hozta ide messze hadjáratából; s hogy ugyanezen „birká”-tól származnak a tejoni birkák és kecskék, s ezért tartja a faragott „birkát” az egész nemzet oly nagy tiszteletben !!!”[24] Xantus útleírását azért érdemes ma is olvasni, hogy ezekbe a nézőpontváltásokba belehelyezkedve kitáruljon előttünk a megjelenített találkozások kulturális sokszínűsége.
Befejezésképpen visszatérnénk az útleírások hitelességének kérdéséhez, mert a szakirodalomban, ahogyan erre többször is utaltunk, zavarba ejtő dolgokat lehet olvasni: Xantus földmérőként tünteti fel magát, holott csak egyszerű zsoldoskatonaként szolgált, szövegeinek egy része átvétel más útleírók munkáiból, illetve azok átköltése, nem járhatott minden helyen, amelyekről beszámolói szólnak és így tovább. Tudós ember nem engedhet meg magának ilyesmit. Ebbe a sorba illeszkedik Könnyű László 1989-es cikkének egy része is. „1862. január 22-én pedig a Magyar Tudományos Akadémián, melynek levelező tagja volt, tartotta meg székfoglalóját: „Adatok a tenger természettani földrajzához” címmel. Azonban itt is elkapta a nagyzási vágy. Beszámolójába beleszőtte, hogy mint amerikai tengerésztiszt bejárta az összes tengereket, ami valótlan állítás volt, és nem illett sem a helyzethez, sem az alkalomhoz. Még kevésbé illett az, hogy amerikai tengerésztiszti egyenruhában lerajzoltatta magát a kor híres művészével, Barabás Miklóssal.”[25] E sorokból inkább egy kalandor, semmint egy tudós portréja bontakozik ki.
Ezeknek a kritikáknak, melyek a szövegeket kívülről érik, nyilván érvényesnek kell tekintenünk. Ha viszont a szövegeket önmagukban vizsgáljuk, árnyalni tudjuk valamelyest ezt a képet. A szövegek stílusa, ahogyan az eddigi idézetek alapján is látható, olvasmányos, közérthető, szórakoztató. Nem tudósok szűk rétegének, hanem a szélesebb olvasóközönségnek szólt, s valóban mindkét mű könyvsiker lett. Az elbeszélő sem a tudós szerepét veszi fel, mint Alexander Humboldt vagy Charles Darwin útleírásaiban megfigyelhetjük, hanem a kalandor bőrébe bújik. Az utazó kalandjainak elbeszélése nagyobb részét teszi ki a szövegeknek, mint a tudományos megfigyelések. A szövegek felépítése is az útleírások vagy a pikareszk regények szerkezetét követi, ahol inkább a cselekményen, semmint a leíráson van a hangsúly. Következésképpen a szövegeket nem tudományos, hanem irodalmi szövegként érdemes olvasni. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a leíró részek valóban saját megfigyelésen alapulnak. Xantus pályáját vizsgálva érdemes megkülönböztetnünk a kalandor írót, akinek a szövegibe belefér az átvétel és a kiszínezés, valamint a tudós gyűjtőt, aki hazaküldött preparátumaival és néprajzi tárgyaival fontos hazai intézmények alapját vetette meg.
További bejegyzéseink
- A pécsi idegklinika alagsorának titka – Gulya Lászlóné, Baba emlékére
2020-ban értékes adománnyal, Környey István professzor mikroszkópjával gyarapodott a Pécsi Egyetemtörténeti Gyűjtemény. Ekkor vetődött fel az a gondolat, hogy jó… Read More »A pécsi idegklinika alagsorának titka – Gulya Lászlóné, Baba emlékére - Mungo Park (1771-1806) – Egyszemélyes expedíció a Niger mentén
A Klimo Könyvtár hamarosan megnyíló Afrikáról európai szemmel című kiállításában egy érdekes kis kötetet láthatnak majd a látogatók. A könyvet… Read More »Mungo Park (1771-1806) – Egyszemélyes expedíció a Niger mentén - Xantus János – Zoológus, etnográfus vagy kalandor?
Talán a sors fintora, hogy 2020 tavaszán éppen az utazás témájában készültünk időszaki kiállítást rendezni, melynek munkacíme: 18 vitrinnel a… Read More »Xantus János – Zoológus, etnográfus vagy kalandor? - Afrikai európai szemmel. Kiállítás a Klimo Könyvtárban
A Klimo Könyvtár 17–19. századi köteteinek segítségével mutatjuk be ebben a kisfilmben, illetve a remélhetőleg hamarosan megnyíló kiállításban is, hogy… Read More »Afrikai európai szemmel. Kiállítás a Klimo Könyvtárban
Képjegyzék
1. kép. Xantus János portréja. Forrás: Vasárnapi Újság, 1862. február 9.,1.
2. kép. Barabás Miklós portréja Xantus Jánosról amerikai tengerésztiszti egyenruhában. [2020.03.31.]
3. kép. Xántus János levelei Éjszakamerikából – címlap. Forrás: Xantus 1858.
4. kép. Utazás Kalifornia déli részeiben – címlap. Forrás: Xantus 1860.
5. kép. A mellékletben közölt térkép Xantus János szerkesztésében. Forrás: Xantus 1860.
6. kép. Los Angeles főutcája Xantus János rajza alapján. Forrás: Xantus 1860.
7. kép. A Sierra Nevada tetején. Xantus János rajza alapján. Forrás: Xantus 1860.
8. kép. A „silla”. Xantus János rajza alapján. Forrás: Xantus 1860.
9. kép. San Fernando település Xantus János rajza alapján. Forrás: Xantus 1860.
10.kép. A San Gabriel misszió Dél Kaliforniában. Xantus János rajza alapján. Forrás: Xantus 1860.
11. kép. Tárgyak Xantus János néprajzi gyűjtéseiből. Forrás: Xantus 1860.
12. kép. Tárgyak Xantus János néprajzi gyűjtéseiből. Forrás: Xantus 1860.
13. kép. Indián kovácsműhely. Xantus János rajza alapján. Forrás: Xantus 1860.
14. kép. Tejon nők tengerit őrölnek. Xantus János rajza alapján. Forrás: Xantus 1860.
Felhasznált irodalom
Balázs Dénes (szerk.): Magyar utazók lexikona. Budapest, 1993.
Gyarmati János: Xántus János a gyűjtő. [2020.03.26.]
Harbsmeier, Michael: Az útleírások mint a mentalitástörténet forrásai. Gondolatok a kora újkori német útleírások történetiantropológiai elemzése kapcsán. Korall, 2006, 26. szám. 25–53. [2020.03.31.]
Könnyű László: A világjáró Xántus János Amerikában. Földrajzi Múzeumi Tanulmányok. 1989. 7. évf. 15-20. old.[2020.03.31.]
Vasárnapi Újság, 1862. február 9. 1. [2020.03.27.]
Xantus János: Utazás Kalifornia déli részeiben. Lauffer és Stolp kiadó könyvkereskedő tulajdona. Pesten, 1860.
Xantus János: Xantus János levelei Éjszakamerikából. Közli Prépost István. Lauffer és Stolp kiadó könyvkereskedő tulajdona. Pesten, 1858.
[1] Vasárnapi Újság 1862. február 9. [2020.03.27.]
[2] Balázs 1993. 419–422.
[3] Gyarmati 2020. [2020.03.26.]
[4] Balázs 1993. 419–422.
[5] https://zoobudapest.com/rolunk/hirek/az-allatkert-szuletese
[6] http://xantus.neprajz.hu/home
[7] A teljes mű elérhető az alábbi link alatt [2019.03.31.]
[8] Xantus 1858. 3.
[9] Xantus 1858. 7.
[10] Balázs 1993. 421. Hasonló, az átvétellel kapcsolatos felvetések találhatók továbbá: Könnyű 1989. 15–20.
[11] Xantus 1858. 10.
[12] A teljes mű elérhető az alábbi link alatt [2020. 03.31.]
[13] Xantus 1860. VII.
[14] Gyarmati 2020.
[15] Xantus 1860. 69.
[16] Xantus 1860. 7–8.
[17] Xantus 1860. 3.
[18] A sillero olyan dél-amierikai teherhordó, aki embereket és árut szállít hátán a lóval és öszvérrel járhatatlan hegyvidéki utakon.
[19] Xantus 1860. 3.
[20] Xantus 1860. 11–12.
[21] Harbsmeier 2006. 25.
[22] Xantus 1860. 48.
[23] Xantus 1860. 11.
[24] Xantus 1860. 55.
[25] Könnyű 1989. 19.