A technika állandóan fejlődik, világunk alig követhető sebességgel alakul át. A tegnapi újdonságok holnapra elavulnak, így folyamatosan tanulnunk kell, hogy naprakészek maradjunk. Meglepő módon azonban van, ami nem változik: ezek a régi, jól bevált kertészeti módszerek, amelyeket mindmáig alkalmaznak a gazdálkodók és a hobbikertészek.
Ma számos lehetőség van mezőgazdasági vagy kertészeti ismeretek szerzésére, de a 19. század közepén, amikor Magyarországon még alig neveltek például gyümölcsfákat, ez nem volt ennyire egyszerű. Szakképző iskolák hiányában a sajtóból kellett megtanulni a rózsák metszését, a gyümölcsfák szaporítását vagy a helyes öntözést. A Klimo Könyvtár gyűjteményében számos mezőgazdasági folyóirat és könyv található, melyek jó tanácsokkal látták el a korabeli gazdálkodókat, és legtöbb gondolatuk ma is érvényes.
A magyar gazdaság döntő részben a mezőgazdaságon nyugodott, a falusi lakosság többsége a földeken dolgozott, és mivel a paraszti munkát segítő tudás apáról fiúra szállt, ezeket az ismereteket nem az iskolában tanították. A földművelőkhöz így nem jutott el a korszerű technikák, modern berendezések híre, emiatt pedig alig volt esély a fejlődésre. Előfordult, hogy egy sokat látott orvos karolta fel a kertészkedőket, osztotta meg ismereteit a közönséggel. Ilyen volt Dr. Entz Ferenc (Sümeg, 1805. december 6. – Promontor, 1877. május 9.) is, aki Pesten végezte az orvosi egyetemet, és az 1831-es kolerajárvány idején kezdő orvosként utazott Csehországba, ahol meglepődve tapasztalta a fejlett mezőgazdasági kultúrát. Ettől kezdve sokat foglakozott a mezőgazdaság, a kertészet és szőlőművelés gyakorlati és elméleti tanulmányozásával. Azt szerette volna, hogy a honi kertekben is tanult kertészek dolgozzanak. Így fogalmazta meg hitvallását:
A gazda születik, vagy beéri legalább azon egyszerű utánzási talentummal, amellyel a pór fia a gazdászat egyszerű eljárásait apjától eltanulja. […] A kertész, gyakorlati tudománya mostani állapotánál fogva, nem születik pusztán; mert az ő kezén nem egy egyes megye, vagy tartománynak honos növényei fordulnak meg, hanem az egyetemes világ valamennyi zugából, minden, mi a növényzet tág országában hasznos vagy szépnek mutatkozik.” [1]
Kertészeti füzetek Dr. Entz Ferencztől. I. füzet. Pesten, 1854. IV-V. old. (SZ.Z.III.10)
Entz doktort különösen a gyümölcsfák és a szőlők érdekelték. Lenyűgözte a gyümölcsök sokfélesége, és elszomorította, hogy Magyarországon ez a gazdagok kiváltsága, de ők sem a saját kertjükben termesztik az ízletes csemegét, hanem külföldről hozatják igen magas áron. Entz ezt ésszerűtlennek tartotta, és be akarta bizonyítani, hogy a magyar éghajlat és talaj is épp megfelelő a nemes gyümölcsfák nevelésére. Kell azonban még valami: a szakképzett kertészek, mert nélkülük a törekvés hiábavaló marad. „Nevezzetek foglalkozást, mely a szépet a hasznossal hasonló mértékben párosítaná; csekélyebb beruházással nagyobb jövedelmet adna; a polgári társaság kicsinye s nagyjához méltóbb volna; az üres órákat – mik nélkül bármi hivatás elvégre nyomasztó igává fajul – kellemesebben, az egészség, jólét s erkölcsiségre, tehát az emberi boldogság gyarapítására nézve sikeresebben betölthetné. Mint a gyümölcs-tenyésztés” [2] – lelkesítette potenciális követőit.
Az orvosi gyakorlattal végképp felhagyott, hogy minden idejét a kertészkedés népszerűsítésének szentelje. 1853. november 1-én nyitotta meg a kerepesi vám közelében, a Csömöri út mellett gyakorlati tanintézetét és gazdasági kertészetét a hazai gyümölcsfa- és szőlőtermesztés előmozdítására.
Szándékosan választottuk a pesti sovány, habár aránytalanul drágább földet, s elibe tevők a termékenyebb és olcsóbb budai földnek, mert mi nem gyümölcskertet, hanem gyümölcsfaiskolát akartunk életbe léptetni, melyek a legsoványabb és homokosabb talajon nőve, bárhová ültessenek át, jobb földben mindenütt tenyésszenek. […] Pest közvetlenül, s nem messzebb, habár olcsóbb környéke, azért is célszerűbbnek mutatkozott, mivel a pesti vásárok tavasszal és ősszel éppen azon időre esnek, midőn a csemetéket szétküldözni legjobb, s ekkor ide az ország minden részéből számosan összesereglenek. Végre egy ily népes városban állított faiskolának azon előnye is van, hogy alkalmat nyújt a gyümölcsismeret terjesztésére, mi által a vállalat magában is hatalmas emeltyűje a gyümölcsmívelésnek.”[3]
Kertészeti füzetek. I. füzet, 64-65.
Az volt a terve, hogy a sikerek sokakat bátorítsanak faültetésre, az emberek vessék el az előítéleteiket, az aggályaikat és nem utolsó sorban a lustaságukat, ne hivatkozzanak a terméketlen földre vagy a tolvajokra, akik megrabolják a szép termést. Leírta, hogy tőlünk nyugatabbra az utak mentén végeláthatatlan sorban állnak a gyümölcsfák és senki sem lop, de nem a szigorú törvények miatt, hanem mert mindenkinek van sajátja. Ezt egy tréfás példával illusztrálta: „A vagyonos ember a szomszéd vagyonát is megbecsüli, a boldog férj közömbös az idegen hölgy bájai iránt, s kinek saját kertjében elég gyümölcse van, bizony nem szívesen mászik át a szomszéd kerítésén.”[4]
A gyümölcs és az oltványok lopását egy másik szerző, Tóthfalusi Miklós is sérelmezte, és arról írt a magyar gazdáknak szánt könyvében, hogy a nép ezt nem is lopásnak, csupán csenésnek tartja! A tolvajok nemcsak a termést szedik le, de gyakran a fát is összeroncsolják. Sokan emiatt nem fognak faültetéshez, hisz minek, ha másé a haszna? De egyéb válogatott érvek is kaphatók, melyekkel a gazda felmenti magát a faültetés nyűge alól. Tóthfalusi dühös rosszallással mutatja be az ilyen embert:
„A nagy rész ide nem ültet gyümölcsfát, mert, mint hiszi: »ha jó s hasznosnak látta volna azt, már apja vagy még nagyapja teszi vala azt«. Amoda sem, mert – ott még károsnak is tartja… s így meglehet, – sőt leggyakrabban így is van – sehová sem ültet, mert: tudatlan, botor, hanyag, rest, lomha st., st. s végre, mert nem tudhatja: »látná-e vagy soha, fáradságának gyümölcsét?« – már pedig: utódai jobb létérül gondolkozni s még kevésbé pedig az iránt gondoskodni, erről, műveletlenség s önzés durva bilincsei közé szorult (és szorított!) törpe lelke csak álmodni sem képes!” [5]
Tóthfalusi Miklós: Gyümölcsbarát. Okszerű vezér gyümölcsfák növelése s ápolgatására, és a gyümölcs használatára. Pesten, 1847. 6. (N 1706)
Visszatérve Entz doktorhoz, ő minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy a saját gyümölcsfa-gyűjteményét gyarapítsa: amerre jár, gyűjti az oltóvesszőket, ha nem megfelelő az idő, akkor is megpróbálja. Egyik betege, aki féltékenyen őrzi francia barackjait, majd mégis ad neki néhány ágat, gutaütést kap, amikor megtudja, hogy Entz a kedvezőtlen évszak ellenére sikerrel járt ezek szaporításában. Az oltás, szemzés tudományáról hosszasan értekezett a Kertészeti füzetek lapjain, pontos rajzokkal is segítve azokat, akik utána csinálnák. A növények szaporítására bátorította olvasóit Tóthfalusi is, és ez a téma rendre felbukkant a mezőgazdasági szaklapokban, könyvekben, ami azt bizonyítja, hogy annyira mégsem volt egyszerű az eljárás. A kezdeti kudarc gyakran megtörte a kísérletező kedvet.
Figyelmeztette olvasóit, hogy vegyék figyelembe kertjük adottságait, mielőtt bármit elültetnének. Mindent a megfelelő helyre!
[…] Magyarországon 20 eset közt tizenkilencben bizonyosan sikert érünk ültetvényünkkel. Igen ám! De hátha éppen azon – hátulsó ajtónak hagyott – huszadik eset fordul elő, s a kísérlet rosszul üt ki? Ha ez eset érne, barátom, úgy vizsgáld meg földed alkatrészeit, s hol az agyag vagy agyagmárga túlnyomó, bátran ültethetsz mindenféle gyümölcsöt; hol homokra találsz, ott az almaültetéssel vigyázni kell, a finomabb s válogatósabb alma- és körtefajokat kerüld; ültess felszínig gyökerező törpéket, hol a föld vizenyős; aki pedig a Kárpátok valamelyik zugában lakik, elégedjék meg nyári körtékkel, cseresznye s mogyoróval, bogyós gyümölcsökkel, melyek mainap már több száz fajt számlálnak, köztük tehát lehet válogatni; általában azon legyünk, hogy körülmények szerint s a tudomány elveihez képest a föld természeti hibáit javítsuk; ezt téve úgy fogjuk találni, hogy gyümölcs a természet ölében csak kevés helyen nem terem meg.”[6]
Kertészeti füzetek. I. füzet, 44-45.
Nem tagadta meg orvosi végzettségét sem, mert gyakran utalt a gyümölcs jótékony egészségügyi hatására. Írt a beteg tengerészekről és az alultáplált gyermekekről, akik számára gyógyírt jelent a friss gyümölcs. Tudta, hogy nincs könnyű dolga, mert Magyarországon a húsfogyasztás a jólét egyik mutatója, de egy tréfás gondolattal mégis a növényi táplálék fogyasztására szerette volna rávenni olvasóit. „Szeretjük bizony mi a jó gyümölcsöt, mert méregdrágán is megfizetjük, s habár hazánkban akadnak hellyel-közzel megrögzött bor- és pálinkahősök, kik már eltompult idegeiknél fogva a torokégető paprikás húst vagy az érett túrót legtöbbre becsülik, de mégis sokkal nagyobb azok száma, kik a nemes gyümölcs élvezésében gyönyörűséget találnak. A természeti ösztönében még romlatlan gyermek- és hölgysereg bizonyosan pártunkon áll, hiszen már Éva anyánkat is alma, nem pedig ürücomb csábította el!” [7] – hangzott a döntő érv.
A Kertészeti füzetek árlistával együtt közölte a legújabb fajtanemesítésék jegyzékét. Azt hihetnénk, ez a világ legunalmasabb olvasmánya, holott erről szó sincs! Már a 19. század közepén is fontos volt a termékek reklámozása, és ennek részét képezte a névadás. A gyümölcsfának már az elnevezésével is vásárlásra kellett csábítania, ezért kapták egyebek mellett a Kirke hasonlíthatlanja alma, Leánycomb körte, Vénusz emlő barack neveket. Volt olyan gazda, aki ennek ellen tudott állni? Aligha.
A növények magyar elnevezése nagy lendületet vett a 19. század közepén. Magyarországon leggyakrabban a német név tükörfordítását használták, de a botanikusok és kertészek azt is szem előtt tartották, hogy a név kifejezze a növény sajátosságát. A mai szemnek szokatlan, sőt talán kissé mulatságos is, hogy 1847-ben az azalea magyar neve sziklány volt, a begóniáé ferdencs, a kaktuszé tüskörcz, a citrusféléké arancs, a mimózáé pedig érzencz. [8] A növénytermesztéssel kapcsolatos szakkifejezések terén ugyanilyen kísérletezés figyelhető meg. A még új magyar elnevezések után gyakran szerepelt a nyomtatásban egy kérdőjel, utána pedig zárójelben a német kifejezés, hogy tisztázzák, mire gondolt a szerző.
A kertészkedéshez kötődő feladatokról és technikákról is sokat írtak. A 18. században Anglia vált a világ kertészeti központjává, a földrajzi felfedezések, majd a gyarmatosítás nyomán hihetetlen mennyiségű új növényfaj jutott be a szigetországba. Ez óriási lendületet adott a kertészet fejlődésének, amelynek egyik fontos szereplője volt az Entzhez hasonlóan orvos végzettségű Richard Brookes (1721 – 1763). Egy ideig Surryben folytatott mezőgazdasági tevékenységet, beutazta Amerikát és Afrikát, számos orvosi, természettudományi és földrajzi mű szerzője volt, melyek több kiadást is megértek. A zöldségtermesztésről szóló, Londonban kiadott könyve a Klimo Könyvtár Aranytermében található.
A gyönyörű metszetekkel illusztrált lexikon utószavában Brookes bemutatta a melegágy készítését és annak előnyeit, valamint értekezett a helyes öntözés technikájáról. Megállapította, hogy öntözéshez nem a tiszta, különösen nem a kútból vett hideg víz a legmegfelelőbb. Az állott víz a legjobb, amit a nap felmelegített, és az esővíz is kitűnő. [9] Tanácsait ma is érdemes megfogadni.
Elsőként azt javaslom, minden növényt reggel öntözzenek abban az évszakban, amikor az éjjelek fagyosak, és este a meleg évszakokban. Hidegben túl sok a nedvesség a gyökerek körül, ezért fagy eseten könnyen elpusztulhatnak; ám ha reggel kapnak vizet, a várhatóan melegebb nap során a növény fel tud venni annyi táplálékot, amire szüksége van, és felszárad, mielőtt az esti fagy erőt venne rajta. A reggeli öntözés ezért inkább javasolt augusztusban, szeptemberben, októberben, márciusban, áprilisban és a május legnagyobb részében. Ebben az időszakban, augusztus közepétől válasszák az estét ehhez a művelethez, mert a nap forrósága túlmelegíti a reggeli öntözővizet, és ez elpusztíthatja a gyökereket, emellett túl gyorsan kiszáradnak, így a növény nem érkezik felvenni a nedvességet. Figyeljenek arra, hogy soha ne öntözzenek naplemente után, csak végszükség esetén.” [10]
R. Brookes, M.D.: The Natural History of Vegetables. London, 1772. 320.
Figyelmeztet, hogy a növény tövéhez közel kell tartani a kannát, mert magasról öntözve a föld megkeményedik. A levelekre ne kerüljön a vízből, mert hidegben a fagy megcsípi és elrohasztja, a hőségben pedig foltosak lesznek és megváltozik a színük.
Ma a közbeszéd meghatározó témái közé tartozik a klímaváltozás. Mindannyian megszenvedjük a tartósan forró nyarakat, ezreket sújtanak a villámárvizek, a pusztító erdőtüzek. Extrém időjárási jelenségek azonban száz éve is előfordultak, és akkoriban is újsághírré váltak. A kezdetben pécsi kiadású Rózsa Újság 1891-es száma részletesen beszámolt az előző tél megpróbáltatásairól.
November közepéig szép őszi időjárásunk volt, úgy, hogy ezen időben még némely Gloire de Dijon vagy egyéb rózsa virágzott is, s ezért sokan nem is gondoltak még a betelelésre. Ekkor november közepe táján beköszöntött egy több napig tartó hatalmas esőzés, úgy, hogy tavak és folyóvizek kiöntöttek, s amely kert el nem árasztatott, a talaj felázása miatt megközelíthetetlenné vált. Most egyszerre megfordult a szél, az eső megszűnt s oly erős fagy köszöntött be, hogy a hőmérsék néhány óra alatt -10–12 o-ra szállt alá. Sokan csak most akarták rózsáikat letakarni, a törzsek azonban úgy töredeztek, mint az üveg. Ez a hó nélküli hideg karácsony utánig eltartott, mire a föld egy 30–40 cm hótakarót kapott. Ez a hólepel egész januárban megmaradt, mivel azonban újabb havazás nem állt be, folyton kevesbedett.
A február verőfényes napokat hozott, mely időjárás nagyon áldásos volt a melegházak részére, a szabadban lévő rózsákra azonban pusztulást hozott, merthogy az éjjelek kemény hidegek voltak. […]
Az április oly zordon, hideg és esős volt, hogy nem is voltunk képesek rózsáink után nézni. Április 24-én megváltozott az időjárás, s a nap ismét látható lett az égen, miután február vége óta nem volt hozzá szerencsénk.”[11]
B. Uhlemann: Az 1890–91-iki tél és rózsáink. Rózsa Újság, 1891. V. évf. 1. szám. (R 1591)
Végül essék szó a kertészek legádázabb ellenségeiről, a rózsák és saláták gyilkosiról, ill. az ellenük történő védekezés korabeli módszereiről. Ezek között van a csiga, melynek egyik fajtája, az éticsiga, vagy ahogy a szerző hívja, a csigabiga, nem veszedelmes.
Sokkal inkább fél a kertész […] a kicsiny kerti csigától, minthogy ez néha óriási mennyiségben jelenik meg, nappal a fűszálakon vagy egyéb rejtekhelyeken tanyázik, pusztításait pedig az éjjeli hűvös levegőben szokta végezni. […] Egy ízben kertemet ezen fölötte kellemetlen vendégektől néhány óra alatt alaposan megszabadítottam az által, hogy 12 db kiéhezett kácsát bocsátottam bele. Az éhes kácsák legelőször is a látható csigáknak estek neki, s miután ezeket csakhamar felfalták, a kertnek minden zegét-zugát átkutatták az ízletes falatok után anélkül, hogy az ültetésekben a kárnak csak a legkisebb nyomát is hagyták volna maguk után.”[12]
G.: A csigák ellen. Rózsa Újság, 1891. V. évf. 1. szám. 13.
A faiskolákban és kertészetekben ma is tartanak futó- vagy némakacsákat, mert sokkal hatékonyabbak bármilyen vegyszernél, ráadásul nagyon kedves jószágok. Lám, a zöld szemlélet, a biológia védekezés sem napjaink találmánya.
A másik ilyen ellenségünk a hernyó, amelyet többnyire csak a kártételt követően fedezünk fel: az elkókadt ágacska, a lerágott bimbó és az ürülékszemcsék árulkodnak a bűnös jelenlétéről. A szakértő azt javasolja, tartsuk nyitva a szemünket, kutassuk fel a hernyókat, és végezzünk velük. Apró méretük miatt azonban ez nem könnyű feladat, az éjjel támadó fajták esetében pedig teljességgel lehetetlen. Az erre vonatkozó tanácsot nem tudom egész pontosan értelmezni, de hátha kedves olvasóimnak sikerül megfejtenie, mi lehet az alkalmazott hatékony csodaszer, és eredménnyel kipróbálhatják a kertjükben.
[Az éjjeli hernyók] elől legjobb a rózsatőt elzárni, mégpedig úgy, hogy mind a rózsa törzsére, mind a karóra körülbelül a középtájon csepüpamatot kötünk, s annak felső és alsó végét bolyhosra széthúzzuk. Ez akadályon sem a hernyó, sem a levéltetű nem képesek a koronához jutni.
Bokorrózsánál a csepűzés természetesen nem alkalmazható, itt az éjjeli hernyók csupán éjjel, lámpafény mellett kereshetők fel, míg a többi nappali fajok szorgalmas nappali kutatással pusztítandók.”[13]
F.: Védekezés a hernyók ellen. Rózsa Újság, 1888. II. évf. 1. szám. 6.
A rovarvilágban szerencsére barátai is akadnak a kertészeknek, amelyeket fel tudunk használni a kártevők elleni védekezésben. Ehhez azonban előbb fel kell ismernünk ezeket, nehogy a rovaroktól való irtózás során a hasznos segítőket is elpusztítsuk. Erre figyelmeztet a Rózsa Újság egyik cikke, amely részletes leírást és ábrázolást közölt a gyöngyös fátyolkáról. A bájos repülő lény petéjéből kikelő álcái (lárvái) a levéltetvek kíméletlen gyilkosai, nagyon hasonlítanak a katicabogár lárvájához. 18-20 napig tartó fejlődése során az álca ezerszám fogyasztja a levéltetveket. [14] A fátyolka napjainkban is rendkívül fontos feladatot lát el a levéltetvek gyérítésében, örülhet, akinek megtelepszik a birtokán. Rovarszálló építésével segíthetjük az áttelelését, és így az újabb generációinak kifejlődését.
A kertészeti stílusok divatja változik, egyre újabb eszközöket fejlesztenek ki a kerti feladatok megkönnyítésére, a szabadban végzett munka öröme azonban állandó. Ha módunkban áll, fogadjuk meg a ma is érvényes tanácsot: „Minden évben ültess néhány jó fajta, vidékeden bőven termő gyümölcsfát, hogy mikor pusztul az öreg fa, legyen fiatal, mely termésével neked hasznot hajt.” [15]
További bejegyzéseink
- A pécsi idegklinika alagsorának titka – Gulya Lászlóné, Baba emlékére
2020-ban értékes adománnyal, Környey István professzor mikroszkópjával gyarapodott a Pécsi Egyetemtörténeti Gyűjtemény. Ekkor vetődött fel az a gondolat, hogy jó… Read More »A pécsi idegklinika alagsorának titka – Gulya Lászlóné, Baba emlékére - Mungo Park (1771-1806) – Egyszemélyes expedíció a Niger mentén
A Klimo Könyvtár hamarosan megnyíló Afrikáról európai szemmel című kiállításában egy érdekes kis kötetet láthatnak majd a látogatók. A könyvet… Read More »Mungo Park (1771-1806) – Egyszemélyes expedíció a Niger mentén - Xantus János – Zoológus, etnográfus vagy kalandor?
Talán a sors fintora, hogy 2020 tavaszán éppen az utazás témájában készültünk időszaki kiállítást rendezni, melynek munkacíme: 18 vitrinnel a… Read More »Xantus János – Zoológus, etnográfus vagy kalandor? - Afrikai európai szemmel. Kiállítás a Klimo Könyvtárban
A Klimo Könyvtár 17–19. századi köteteinek segítségével mutatjuk be ebben a kisfilmben, illetve a remélhetőleg hamarosan megnyíló kiállításban is, hogy… Read More »Afrikai európai szemmel. Kiállítás a Klimo Könyvtárban
Felhasznált irodalom
A magyar gazda kincsesháza. Szerk. Tormay Béla. Budapest, 1900.
Brookes, R., M.D.: The Natural History of Vegetables. London, 1772.
Dr. Entz Ferencz: Kertészeti füzetek. Pesten, 1854.
Rózsa Újság. Az általános rózsászat és általános kertészet képes szakközlönye. Szerk. Dr. Kaufmann Ernő. Pécs-Szabolcs, 1888., 1889., 1891. évf.
Tóthfalusi Miklós: Gyümölcsbarát. Okszerű vezér gyümölcsfák növelése s ápolgatására, és a gyümölcs használatára. Pesten, 1847.
Tóthfalusi Miklós: Virágkedvelő. Szerény kalauz a virágok nagy mezejére. Pesten, 1847.
[1] Kertészeti füzetek Dr. Entz Ferencztől. I. füzet. Pesten, 1854. IV-V. old. (SZ.Z.III.10)
[2] Kertészeti füzetek. I. füzet, 14.
[3] Kertészeti füzetek. I. füzet, 64-65.
[4] Kertészeti füzetek. I. füzet, 47.
[5] Tóthfalusi Miklós: Gyümölcsbarát. Okszerű vezér gyümölcsfák növelése s ápolgatására, és a gyümölcs használatára. Pesten, 1847. 6. (N 1706)
[6] Kertészeti füzetek. I. füzet, 44-45.
[7] Kertészeti füzetek. I. füzet, 49.
[8] Tóthfalusi Miklós: Virágkedvelő. Szerény kalauz a virágok nagy mezejére. Pesten, 1847. (N 1706)
[9] R. Brookes, M.D.: The Natural History of Vegetables. London, 1772. 319. (T.IX.34). Az idézett szövegrész a szerző fordítása.
[10] R. Brookes, M.D.: The Natural History of Vegetables. London, 1772. 320.
[11] B. Uhlemann: Az 1890–91-iki tél és rózsáink. Rózsa Újság, 1891. V. évf. 1. szám. (R 1591)
[12] G.: A csigák ellen. Rózsa Újság, 1891. V. évf. 1. szám. 13.
[13] F.: Védekezés a hernyók ellen. Rózsa Újság, 1888. II. évf. 1. szám. 6.
[14] F.: Egy szövetséges a rovarvilágból. Rózsa Újság, 1889. III. évf. 1. szám. 3-4.
[15] A magyar gazda kincsesháza. Szerk. Tormay Béla. Budapest, 1900. 352. (66287)