2020-ban értékes adománnyal, Környey István professzor mikroszkópjával gyarapodott a Pécsi Egyetemtörténeti Gyűjtemény. Ekkor vetődött fel az a gondolat, hogy jó lenne egy kis ismertetőt írni az ajándékról. Ahogy nyomoztunk, kiderült, hogy a mikroszkóp ugyan Környey professzoré volt, de nem az ő családjától, hanem Gulya Lászlóné lányától, Bognár Józsefnétől kaptuk az adományt. A mikroszkópot a klinikaigazgató professzor utolsó munkanapján adta ajándékba legkedvesebb szövettani asszisztensének, Gulya Lászlónénak. Guseo András, már harmadéves hallgatóként részt vett a neuropatológiai laboratórium munkájában, majd később a labor vezetője is volt, nemcsak Környey Istvánnal, hanem Gulyáné Babával is sok éveken át munkakapcsolatban volt. Felkérésünkre írta meg emlékeit a klinikán folyó laboratóriumi munkáról. [Dezső Krisztina]
Nem könnyű 50 éves emlékeket visszaidézni, felszaggatni. 1962 tavaszán jelentkeztem át a Biofizikai Intézetből az Idegklinikára, ahol externistaként ismerkedtem tovább a tudomány rejtelmeivel. A félelmetes hírben álló professzor kedvesen fogadott és mindjárt kijelölte a helyemet, ahol majd az idegrendszer alapjait, az idegrendszer felépítését egészen sejtszintig megtanulhatom. Mindjárt le is vitt az alagsori laboratóriumba. Amint kiszálltunk a liftből, egy furcsa, nem kórházra jellegzetes, számomra addig ismeretlen illat csapta meg az orromat, a formaliné. Ugyanis a lift ajtóval szemben volt az a raktárszoba, ahol a polcokon egymás mellett 500-nál is több egyforma fazék állt üveglemezzel letakarva, benne az elmúlt 25 évben a klinikán elhaltak agyával, amelyek formalinban pihentek. Ez volt az ország legnagyobb ilyen gyűjteménye. Hosszú folyosó végén az utolsó ajtó mögött rejtőzött a szentély, a labor. Itt azután újabb illatkompozíció fogadott, ami a formalinnak, xilolnak és kanadabalzsamnak a keveréke volt. A nagy térben, három hosszú feketére pácolt felszínű asztal állt végén fajansz vízlefolyóval és csappal. Két asztalon piros 5 literes fazekak sorakoztak egy négyszögletes üveglappal lefedve. Ezekben rögzültek formalinban az agyak, és várták a feldolgozást, a szeletelést, leírást majd szövettani feldolgozást. Az utolsó asztalon nagy fehér, lapos, kerámia tál, ami az agyak boncolását szolgálta. Az ajtóval szemben az asztalnál ült a „birodalom” ura, Pöndi bácsi, Pöndör Géza, a klinika mindenese. A mellette lévő asztalon voltak a szövettan lelkét képező metszőgépek, a mikrotómok, kicsi, nagy, még nagyobb, meg a fagyasztós. Tőle jobbra a fal melletti hosszú asztalon sorban álltak a literes Erlenmayer lombikok, aljukon a fehér és kék között minden árnyalatban előforduló színű kristályokkal. Itt történt az alkohol „abszolutizálása”, azaz a szövettani munkához elengedhetetlenül szükséges 100%-os alkohol előállítása. (A hevített rézszulfát fehérpor ahogy a vizet szívja a 96%-os alkoholból, úgy kékül.)
Innen egy kicsit elkülönülő térbe léptünk be, a déli ablakok megvilágította területre, ahol az ablakokhoz nem lehetett hozzáférni a hosszú széles asztalok miatt. Ez volt az igazi szentély, a szövettani asszisztensek munkahelye. Az ablakok a kertre nyíltak, ahol a korábbi tébolydaként működő intézmény fedett kerti pihenői látszottak, a szaletli, amit már hosszú évek óta nem használtak. Körülöttük a gesztenyefák hatalmasra nőttek és a napfény nagyobb részét elvették. Az asztalon kerek Petri-csészék változatos színű sora, mindegyikben más-más festék, mosófolyadék, differenciáló oldat, amelyekben szigorú receptúra szerint időre kellett kezelni a metszeteket. A legtöbb metszet parafinba volt ágyazva, ezek metszése kicsit könnyebb volt, mert a metszés után a langyos vízre tett cigarettapapírnál is vékonyabb metszet kiterült, majd az alá csúsztatott üveglemezre kellett ráhelyezni, lecsurgatni és hagyni rászáradni. Ezt követte a festés előtt a deparaffinálás, majd a festés, víztelenítés, derítés, kanadabalzsammal átitatás és vékony üveglemezzel való lefedés, majd a lemezre a beteg adatainak és a festés módjának a felírása. Ez volt a dolog könnyebbik része.
A nehezebb, kifejezetten női kezek ügyességét kívánó módszer a fagyasztott metszetek kezelése volt. A rögzített agyból az elváltozás kiterjedésének függvényében, változó nagyságú darabokat kellett lefagyasztani, amik lehettek 5–20 Ft nagyságútól tenyérnagyságúig, akár mindkét agyféltekét átfogóak.
Szénsavval átfagyasztottuk az egész darabot, majd óvatosan metszettük a lassan felmelegedő felső részét. A levágott, cigarettapapír vékonyságú agyszelet a kés élére feltorlódott. Innen kellett ujjbeggyel finoman lesimítani, majd Petri-csészében a vízfelszínére kiteríteni. Ezt csak derékszögben hajlított vékony üvegbotokkal, a gamókkal, lehetett megcsinálni, majd ezzel terelgetni az alá varázsolt üveglemezre, amit miközben az egyik végét lassan emeltük, a gamó tompa végével irányítottuk, simítgattuk a helyére. Gyakran ezeknek a festése folyadékban lebegve történt, amihez hihetetlen türelem és nem mindennapi kézügyesség kellett.
Ez volt a kiindulási alap, amit meg kellett tanulnom, hogy később, amikor már a labor vezetője lettem, és új asszisztens jött, meg tudjam tanítani. Persze a már régóta a laborban dolgozó gyakorlott asszisztensek voltak a fő tanárok. Amikor először léptem be a laborba, akkor orvos-vezetője Balajthy Béla volt, akit hamarosan Gosztonyi György, Gaszner Péter, majd Bodosi Mihály követett, és a sort én zártam be 1979-ig, távozásomig. Az asszisztensek gyakran váltották egymást. Legtöbbjük a szomszédos kémiai laborban kötött ki, mert ott nem volt professzori drill.
Gulya Babának, amikor felvették szövettani asszisztensnek, semmi hasonló gyakorlata nem volt. Először csak leste, hogy az „öregek” hogyan csinálják, majd megpróbálkozott maga is a bűvészkedéssel. Már az elején kitűnt, hogy jó varázsló lesz. Alig egy hónapja volt a laborban, amikor a vezető asszisztens megbetegedett, és több hónapra kiesett a munkából. Mit tesz a véletlen, a professzornak pont akkor jött egy olyan esete, ami számára nagyon izgató és egyben egy konferencia miatt nagyon sürgető volt, temérdek blokkot adott ki feldolgozásra, döntő többségét fagyasztásos technikával. Ekkor derült ki, hogy Baba nemcsak zsonglőr, hanem fantasztikus logikával végezte a munkáját úgy, hogy egyszerre három párhuzamos festést is végzett. El kell képzelni az asztalt, ahol a 12 cm átmérőjű Petri-csészékből 3×8 darab van sorban más-más folyadékkal, és egyik festékből a másikba a gamójával vitte, teregette, „lötybölte” az úszó metszeteket, hogy egyenletesen festődjenek, ne szakadjanak el. Rekord idő alatt készültek el a metszetek. Már ez is meglepte a professzor urat, de még inkább az az esztétikai élmény, amit a metszetek épsége és kiváló festése nyújtott. Amikor aznap délután lejött a szokásos agyszeánszra, külön megköszönte a szép és precíz munkát. Az ilyen dicséret nagyon ritkán hangzott el az intézetben, mert az természetes volt, hogy mindenki a legtökéletesebben végzi a munkáját, amiért pedig nem jár dicséret.
A szövettani labor a professzori lakástól számítva az intézet legtávolabbi helyén volt, és így ideális helyet nyújtott olyan összejövetelekre, ahol előfordult, hogy kicsit hangosabbak voltunk, mint vizitek alkalmával, de innét nem hallatszott fel a professzor dolgozószobájába. Ilyenkor vezettük le a mindennapi feszes munka felgyülemlett feszültségeit. Lazábbak voltunk, amit segített egy-egy üveg Éva vermut, ami a szekrények belsejéből valahogyan kibukott, a lányok pedig gondoskodtak egyéb finomságokról. Ilyenkor volt lehetőség arra, hogy fűzfapoétánk legújabb szerzeményét bemutassa, amit hallgatva egymás hasát fogtuk a nevetéstől. Néhány ilyen szakvizsgát követő leengedés sokunknak emlékezetes maradt.
1972. június 30-án volt a 25 éves professzorság után Környey István utolsó vizitje, amelyet követően a klinika dolgozói a tanteremben gyűltek össze, hogy méltóan elbúcsúzzanak professzoruktól. Mérei F. Tibor a korelnök mondta a búcsúbeszédet, majd professzor úr röviden megköszönte a 25 év támogatását, munkatársai odaadó munkáját. Ekkor adtuk át részére a cikk írója által a klinikai életet, munkásságát megörökítő fotókból összeállított albumot, amit meghatódottan nézett végig, majd az ajtóban állva minden távozótól kézfogással búcsúzott. Antit, a 20 éve szolgáló portást követte legjobb asszisztense, aki a kézfogás mellé még egy muzeális értékű mikroszkópot is kapott ajándékba tőle. Ez volt a kitüntető tisztelet azért a kiváló munkáért, amivel Gulya Baba a klinikán folyó európai hírű szövettani tudományt támogatta.
Az utolsó kézfogás. A sort legkedvesebb asszisztensnője zárta. Ezután beszállt az udvaron álló bútoraival megpakolt teherautó sofőr mögötti ülésére felesége mellé, és irány Budapest. A klinikának egy korszaka végleg lezárult.
Az idő azóta nagyot változott. A szövettan iránti érdeklődés – ami a mi időnkben az ismeretlen eredetű esetek kiváltó okának megtalálásával kecsegtetett, más módszerek alkalmazásával mára már megfejtésre kerültek – szinte megszűnt. Nincsenek már klinikopatológiai megbeszélések, ahová akkor az ország négy sarkából is jöttek orvosok, tanítványok. A személyes találkozások véleménycserék, a nagy öregek sugárzása, mind facilitáló tényező volt, amit ma a számítógépek és internet világa, ha mégoly gyümölcsöző lehetőségeket is kínál, nem pótol. Nem beszélhetünk büszkén arról, hogy az esetem ismertetésekor milyen kritikát, ötletet, vagy éppen dicséretet kaptam x professzortól. Ezek egy életre befolyásolhatták az illető hozzáállását, kutatási kedvét. A személytelen technokrácia mindenkit elidegenít.
A képalkotó eljárásokkal ma már azt látjuk élőben, amit akkor csak agyboncolás után láthattunk meg, sőt az agyat funkciójában is követhetjük, és akkor a többi fantasztikus felfedezésről, eljárásról még nem tettem említést. A mai fiatalok már el sem tudják képzelni, hogy valamikor 8–10 oldalas kézzel, tintás, 100-as tollal kalligrafikus írással írott kórrajzok voltak, vagy, hogy egy ritkán előforduló kisagyi vérzést a kórelőzmény és a klinikai tünetek alapján élőben diagnosztizált a klinikus CT és MR nélkül. A kézi, gamós, lötyböléses szöveti festéses módszereket felváltották a gépesítet, automatizált módszerek, illetve a még megmaradt szövettani intézetekben, a módszerek olyan precíz eljárásokkal egészültek ki, amelyeket ma, kis „manufaktúrákban” nem lehet, nem érdemes csinálni. Ami valamikor haladó volt, az ma már csak emlék. Szép emlék, azoknak, akik megélték, és azoknak, akik még emlékezhetnek rá, sajnos egyre kevesebben. E rövid pár sor állítson emléket azoknak, akik ebben részt vettek, csendes mindennapi szorgalmukkal, ügyességükkel hozzájárultak ahhoz, hogy egy intézmény, a Pécsi Orvostudományi Egyetem Ideg- és Elmeklinikája, a benne tanulók, dolgozók révén kinőtte országos ismertségét és széleskörű nemzetközi tekintélyt szerzett, hogy orvosai, sodorja a sors a világ bármely tájára, mindenütt kiválóan megállták a helyüket, gazdagítva az intézet és egyetem hírnevét.
Az első kép Méreg Martin felvétele, az írásban található többi fotó Guseo András archívumából származik.
További bejegyzéseink
- A pécsi idegklinika alagsorának titka – Gulya Lászlóné, Baba emlékére
2020-ban értékes adománnyal, Környey István professzor mikroszkópjával gyarapodott a Pécsi Egyetemtörténeti Gyűjtemény. Ekkor vetődött fel az a gondolat, hogy jó… Read More »A pécsi idegklinika alagsorának titka – Gulya Lászlóné, Baba emlékére - Mungo Park (1771-1806) – Egyszemélyes expedíció a Niger mentén
A Klimo Könyvtár hamarosan megnyíló Afrikáról európai szemmel című kiállításában egy érdekes kis kötetet láthatnak majd a látogatók. A könyvet… Read More »Mungo Park (1771-1806) – Egyszemélyes expedíció a Niger mentén - Xantus János – Zoológus, etnográfus vagy kalandor?
Talán a sors fintora, hogy 2020 tavaszán éppen az utazás témájában készültünk időszaki kiállítást rendezni, melynek munkacíme: 18 vitrinnel a… Read More »Xantus János – Zoológus, etnográfus vagy kalandor? - Afrikai európai szemmel. Kiállítás a Klimo Könyvtárban
A Klimo Könyvtár 17–19. századi köteteinek segítségével mutatjuk be ebben a kisfilmben, illetve a remélhetőleg hamarosan megnyíló kiállításban is, hogy… Read More »Afrikai európai szemmel. Kiállítás a Klimo Könyvtárban